LélekTenger

Az Y generáció kiáltványa

Mondd, mit akarsz te, élet?

Jöttünk és hoztuk magunkkal egy új kor hajnalát. Mi vagyunk a modern technológia gyermeki, a számítógép nemzedéke. De mégis csak ugyanazt a kérdést ismételgetjük mindig meg-megállva: mondd, mit akarsz te, élet?

Sokfélék vagyunk, sokféle életúttal, de mégis külön generációt alkotunk. Lehet, a zsenge hajnallal ébredtünk, de a bizonytalanság annál nagyobb. Ebben a modern világban egyre kevésbé tudjuk, merre is tartunk. Régen a  kapcsolatok nem a világhálón köttetek és nem zavarta meg a privát szférát egy telefonpittyegés sem. Szabad volt dohányozni bárhol, bármikor és, ha a gyárban is, de volt munka. “A te korodban már 2 gyerekem volt” halljuk sokszor a fel nem tett kérdésre a választ. Legyen nekünk is minél előbb, minél több? Hogyan? Mikor egy rossz helyre szúrt lájk képes porrá zúzni kapcsolatokat, már nem szabad semmit tenni sehol,  jönnek sorra a bank-és brókerbotrányok, nem biztos a munkahely, sarokba szorít a lakáshitel. Lehet, a zsenge hajnallal ébredtünk, de a bizonytalanság annál nagyobb.

Vannak köztünk igazi Pán Péterek (Pán Péter-szindróma: akik soha nem akarnak felnőni, gyakran még 25-30 évesen mindig a szülői házban élnek, nem kezdenek önálló életet, nem képesek felelősséget vállalni és késleltetve jelennek meg a munkaerőpiacon), akik meg sem próbálják a világ terhét a vállukra fektetni, nem foglalkoznak villanyszámlákkal, sem az irodai dress code-dal. És vannak köztünk a törtetőek. Akik életüket áldozzák azért, hogy fel és egyre fentebb. Ők tudják, mit akarnak és azt is, hogyan. Nincs nappal sem éjjel, csak a tudatos iskolaválasztás jövőképpel. Vagy azért, mert otthon ez volt a minta, vagy pontosan azért, mert érzik a generációban rejlő újat, többre vágynak, mint amit otthon kaptak. És legtöbben valahol ott vagyunk középen. A lehető legnagyobb bizonytalanságban. Hittünk a felsőoktatásban és az ideális családmodellben nagy Ő-vel és kertes házzal. A felsőoktatás csak a több milliós Diákhitelt hagyta maga után, a munkakeresés pedig az elutasítások hadát. Aztán valahogy mégis betörünk a munkaerőpiacra leginkább a muszáj vezette elv miatt. Ingben nyomkodjuk napi 8 órán át a modern technológia különböző vívmányait. Feladjuk a nagy Ő-ről szőtt tündérmesés világunkat, helyette szorgosan ápolgatjuk az online kapcsolatainkat a betondzsungel fogságában.

Az évek csak telnek, de a bizonytalanság annál nagyobb. Nem volt kötelező tanulnunk, de mi mégis megtettük és cserébe valamit vártunk. De az a nagy várás ott is maradt az egyetem falai között. A befektetett idő, pénz és energia pont annyira térül meg, hogy egy túrórudira még jusson. Akarhatnánk mi kettőt is, de a munkaerőpiacon is tudják, sokan vagyunk, lesz olyan, aki azzal az egy plusz túrórudival is beéri havonta. Így csak ugyanazt kérdezzük mindig meg-megállva: Mondd, mit akarsz te, élet? Mert mi már nem tudjuk…

Kommentek

(A komment nem tartalmazhat linket)
  1. adri k says:

    Segíteni kell őket és melléjük állni!Nem beléjük rúgni, és diákmunkán kihasználni ôket!CSAK az idősebb tud tanácsot adni, és támogató tanácsokat adva terelgetni őket! Ha egoista, nagy szájúnak is tűnnek, védekezhetnek így is. Sajnálom őket, de nekem se könnyebb! Egy “81-es”


Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be:

| Regisztráció


Mobil nézetre váltás Teljes nézetre váltás
Üdvözlünk a Cafeblogon! Belépés Regisztráció Tovább az NLCafé-ra!