Meg kell tanulnod szeretni. Ha nem megy, akkor próbáld újra. Próbáld jobban. Próbáld keményebben. Egyébként úgysem hiszem el, hogy nem tudsz szeretni. Tudsz, csak nem akarsz. Tudsz, csak nem mersz. Már megint az a félelem…Félsz levenni az álarcot és megmutatni a sebezhető arcodat. Félsz elgyengülni. Félsz elmerülni a másik pillantásában. Aki fél, az soha nem jut előrébb. Nem életekben kell gondolkodnod, hanem pillanatokban. “És mi lesz,ha…?” Azt nem tudhatod és ne is akard tudni. Ne akard tudni mi lesz akkor, csak azt akard tudni mi van most. Most az van, hogy igenis szeretni fogsz. Igenis kimondod, igenis kimutatod. Hogy mi lesz utána, az ne érdekeljen. Az van, hogy igenis tudsz szeretni. Jöhetsz azzal a kifogással, hogy neked senki nem mutatta meg hogyan kell szeretni. Ezt senkinek sem mutatják meg. Ezt mindenki saját maga tanulja. Azt sem mutatják meg, hogyan kell egy kisgyermeket felnevelni. Ezt is mindenki saját maga tanulja meg.
Mától a szereteted lesz a te saját gyermeked. Minden nap táplálod, minden nap foglalkozol vele mindaddig, amíg egy napon arra nem ébredsz, hogy már nagyobb és bölcsebb, mint te, már nem neked kell gondoskodnod róla, már ő fog vigyázni rád. Ő már most is benned él és belőled táplákozik,mint egy igazi magzat. Hagyd,hogy megszülessen és túlragyogjon téged. Hagyd, hogy adjon és hagyd,hogy elvegyen.
Addig pedig gondolkozz el a következő találós kérdésen: melyik a nehezebb, kimondani azt, hogy szeretlek vagy kimondani azt, hogy már nem szeretlek?
