Túl késő, a bizalom egy törékeny gyémánt

Már nem érdekel. Már nincs több idő. Miért csak most? Miért nem akkor? Akarom, de már nem tudom.

Az egekbe repítettél, egyesen a csillagok közé, felhőről felhőre ugráltam, szárnyaltam, vágytam, éreztem, akartam, éltem és éreztem. Aztán otthagytál és magaddal vitted a szárnyaimat. Zuhanni kezdtem és a földre érkezve darabokra törtem. Hittem benned és hittem magamban. Hittem a vágy hívó szavában, a szerelem olthatatlan szomjában, a mindenségre vágytam, de a semmi szélére taszítottál.

És most újra itt vagy. A bocsánatomért esedezel, de a múlt könnyeit felitatni már nem lehet. Miért most? Miért nem akkor? Meg akarok bocsátani, meg akarom fogni újra a kezedet és szárnyalni a messzeségbe, de már nem tudok. A kezem már nem éri el a kezedet. A szív és az ész a lelkem csatamezején küzd egymással. Túl késő. Túl késő….A bizalom egy törékeny gyémánt és Te velem együtt törted darabokra.

Tudod, hogy nincs bocsánat,
hiába hát a bánat.
Légy, ami lennél: férfi.
A fű kinő utánad.