Egyszer fent, máskor lent, így tartja a mondás. De vajon ez meddig nevezhető még normálisnak?
Ha ránézel Lindára, nem látsz semmit. Ugyanolyan, mint a többi lány. Igaz, most azt mondja, jól van, de, ha nem így lenne, valószínűleg akkor sem vehetnék észre rajta semmit. Pedig nagyon sokszor érzi úgy, hogy egy érzelmi hullámvasút állandó szereplője, aki csak most kezdi összerakni az elmúlt éveket.
” Nagyon sokáig nem is gondoltam, hogy baj van. “Csak valami kamaszkori világfájdalom lehet”, így gondoltam. Gyűlöltem az életet, sokáig tervezgettem hogyan is vethetnék véget neki. Fájdalmat okoztam magamnak különböző módokon, leginkább vágásokkal. Órákig ültem a fürdőszoba kövén és tépkedtem ki különböző helyekről a szőrt, élveztem. Egyedüllét, kilátástalanság, keserűség, így teltek el évek. Nem tudok kiváltó okot mondani, nem tudok indokokat mondani. Egyszerűen csak így éreztem. Aztán nagyot fordult a világ egyik pillanatról a másikra.
Teljesen megváltoztam külsőleg és teljesen új közegbe kerültem. Élénk lettem és élni akartam. Feltűnésre vágytam, mindent megtettem, hogy a lehető legjobban a középpontban legyek. Értelmetlenül faltam a szexualitást. Három évig tartott ez az állapot. Aztán megint megváltozott minden. Akkor egyáltalán nem éreztem, hogy ez bármit is jelenthet, úgy éreztem, ez az igazi élet. Persze így évekkel később már másképp gondolom… A következő néhány évre nemigen emlékszem. Lehet azért, mert kötődtem valakihez és nem kellett egyedül maradnom az ezernyi arcommal. Persze, voltak a kapcsolatban problémák, de melyikben nincsenek? Mégis, valamiért akkor éreztem azt, hogy valami baj lehet velem.
És mi van azóta? Volt olyan időszak, hogy úgy éreztem kétszer annyi vér folyik az ereimben, mint amennyit elbír a testem. Nem is nagyon tudtam, mikor vagyok ébren és mikor álmodom. Cikáztak a gondolataim, ezernyi tervvel, ötlettel és világképpel volt tele a fejem, mérhetetlen pozitivizmus és lendület járt körül, folyamatosan jöttem és mentem, soha nem álltam le. Pasik pasik hátán. Minimális óraszámú alvás. Aztán egyik pillanatról a másikra összegörnyedve találtam magam a földön, csak zokogtam órákon át és hangosan kiáltottam, hogy valaki segítsen! Hogy miben? Ilyenkor soha nem tudom megfogalmazni, hogy miben és miért. Soha nem tudok okokat mondani. Csak azt érzem, hogy egyedül vagyok és kilátástalan minden. Úgy éreztem, megőrülök, ha egyedül kell lennem, mégis az üres tekintetű fekvésen kívül, másra nem vagyok képes.
Mikor a túlbuzgó, kacér, mindent akarok és mindent meg is kapok, boldog vagyok, tele ötletekkel időszakot élem, akkor eszembe sem jut, hogy baj lehet. Vannak olyan időszakok, mikor valóban a két állapot között vagyok, mikor normális intenzitásúak az érzelmeim és a gondolataim, kiegyensúlyozottságot érzek. Olyankor is csak nevetek azon, hogy én valamikor azt merem feltételezni, hogy nem vagyok normális. Aztán hirtelen megint ott a mély. A szótlanság, a mindent átható negatív atmoszféra és az ok nélküli valaki segítsen sírás.
A legrosszabb, hogy ezekről a hullámvölgyekről nem tudsz beszélni szinte senkinek. A legtöbb ember nem akar tudomást venni arról, hogy ilyen betegségek is léteznek. Mikor megpróbálod, jönnek azok a válaszok: “de hát mindenki szokott szomorú lenni”. Igen, ez igaz. Vagy “nincs neked semmi bajod”. Igen, ez is eszembe szokott jutni. Aztán jön egy újabb nap és egy újabb hangulat, már eljutottam oda, hogy akár 24 órán belül váltakoznak ezek a démonok. Felfokozottan ébredek, aki képes magába gyűjteni az összes napfényt, majd kilátástalanul, zokogva alszom el. Pedig mindig elhiszem, hogy már többet nem fogok sírni látszólag ok nélkül.
Aki hangulatzavarral él, az megtanul elfojtani. És sokszor óriási erőfeszítésbe kerül, hogy ne dühöngj, ne ordíts vagy épp visszatartsd a könnyeket. Minden nap izgalmas. Hiszen soha nem tudhatod, hogyan ébredsz reggel és hogyan fekszel le este. Tudod, hogy a lehetetlen nem létezik. Nem lehetetlen, hogy néhány órával később már teljesen másképp érzed magad, mint most. És az sem lehetetlen, hogy talpra állj. És mikor éppen fenn vagy a hullámvasúttal, akkor hihetetlen dolgok születhetnek általad. “
Lehet, többen élnek köztünk, mint gondolnánk, akik hasonló problémával küzdenek. De az is lehet, hogy Linda története még teljesen normális. Ti mit gondoltok erről?Vagy éppen ismertek olyat, aki szintén hangulatzavar árnyékában él?
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: