Egyik pillanatról a másikra megváltozhat minden. És 27 év mire elég egy ember életében?
Egy évvel ezelőtt egy akkora káosz volt az életem, amibe így utólag belegondolni szörnyen félelmetes. Persze nem tudtam, hogy éppen egy rohadt nagy ámokfutás veszi kezdetét a kora tavaszi napsugarakkal… Pedig így történt. Lassan, biztosan, de halálosan pusztítottam a szívemet, testemet és ezzel együtt az egész lelkemet. De ez határozottan kellett ahhoz, hogy most itt lehessek.
Változás. Ha kérjük, ha nem, jön. Akkor, amikor jönnie kell. Én leginkább egy-egy változás kellős közepén találom magam. Igazából nem tudom hogyan is kerültem oda. Csak azt, hogy már ott vagyok. Ha egy évvel ezelőtt valaki azt mondja, hogy barna színű lesz a hajam, a félmaratonra készülök, 2014 km-t tervezek futni az évben, lesz egy lélek blogom, már nem kívánok minden héten részt venni a szombat éjjeli harcokban, nem a tűsarok kopogására bízom a lelkemet, interjút adok, 12 év után leszokom a cigiről, akkor valószínűleg óriásira meresztettem volna az egyébként sem kicsi pupillámat. De miért is mondott volna bárki ilyet? Ha tudnánk a jövőt, elmúlna a pillanat varázsa.
Ahogy telnek a percek és az évek, úgy tanuljuk meg a valódi értékrendet. Miért nem így születünk? Mert ezek nem belénk égethető kódok. A tapasztalás az egyetlen út, ami elvezethet hozzá, vagy bármihez. Az élet az életben, ami megadja az életet az életben.
Szerencsés vagyok. Igen, az. És nem azért, mert szuper genetikát örököltem. Hanem azért, amiért olyan vagyok, amilyen. Elvehetnek bármit, de ezt az egyet nem. És hiába próbálna bárki is darabokra törni, azok az én darabjaim lennének. Én én vagyok.
27 éves lettem én, és igen, meglepetés e költemény. A páratlan számokhoz való függőségem és a megérzésem azt súgja, hogy ez, az az év lesz. A kiteljesedésé.
