Tényleg mindig az a perc a legszebb perc?
Hogy lehet a vágy ennyire forró és hogyan lüktethet így a szenvedély? Mikor fogva tart az elképzelt világ, a meg nem élt érintés, az egymáshoz közelítő ajkak mézédes násztánca, a felszabadító sóhajok lüktetése. És mégis a képzeletbeli világ martaléka lesz az összes perzselő gondolat.
Méreg. A halálba küld, de előtte felrepít a mennyek kapujáig, viszont be már soha nem léphetünk. Mert nem élhetünk meg minden pillanatot. Nem lehet a miénk, bármennyire is vágyunk rá. Megmarad a képzelet díszletei között, az elfojtott sóhajok rendezésében. Egyetlen csók többet érne az életünknél, egyetlen érintésért cserébe odaadnánk mindent. De
Mindig az az álom volt a szép,
Mely gyorsan semmivé lett,
Amit soha többé meg nem álmodunk
Tiltakozunk, harcolunk, belehalunk, hogy nem lehet a miénk az a pillanat, az a csók, az az érintés. Hogy nem táncolhat együtt a lelkünk a test ritmusára, hogy nem érhet egymáshoz a két szív. Mert van olyan vágy, ami örökre vágy marad.
