Vajon hányszor vagyunk képesek újjáéledni a romjainkból?
Mikor úgy érezzük, kész, vége. Elvesztünk. Kiégett a remény sugara. Nincs ma, nincs holnap, de leginkább mi magunk sem vagyunk. Fáj a létezés, fáj a tudat. Majd megrázzuk magunkat, felülkerekedünk mindenen és a tegnap fájdalmát magunk mögött hagyva haladunk tovább. Erősen, tettre készen, mint, aki soha nem adja fel. De meddig lehet ezt játszani? Hányszor vagyunk képesek visszatáncolni a halálból?
Mindig elhisszük, hogy már nem lesz több, már vége van. Már nincs az a helyzet, ami képes ledönteni, már nincs az a probléma, ami képes felemészteni, már nincs az az érzés, ami képes darabokra tépni. És mégis. Azok a démonok újra támadnak. Szétszakítanak, elevenen felfalnak. Cafatokban, apró darabokban várjuk a teljes pusztulást. De a lélek nem hagyja. Megfogja a kezünket és kivezet a nemlétezés birodalmából. Feltölt az élet vizével és mintha mi sem történt volna, ismét érezzük a szárnyainkat és a legyőzhetetlenség mámorát.
De meddig? Hányszor vagyunk képesek a feltámadásra? Hányszor tudjuk még összeragasztani a darabjainkat? Hányszor menthet meg a lelkünk saját magunktól?
Kérdések, melyekre nincsenek válaszok. Mert az igazság az, hogy a lelkünk soha nem fogja hagyni, hogy teljesen elvesszünk. Órák, napok, hetek, hónapok, az időtartam mindig más, de a végeredmény ugyanaz: újra kezdjük, mert ettől élet az élet.
