Sodródás

A kilátástalanság, a kétségbeesés és a melankólia időnként összefognak ellenünk. És ilyenkor csak sodródunk, hullámról hullámra….

Igazából nem tudom, Ti milyennek képzeltek engem. Vajon egy olyan lánynak, aki minden reggel vidáman kipattan az ágyból és egész nap csak úgy szórja magából a boldogság fényét? Nem, nem vagyok ilyen. Vannak napok, mikor képtelen vagyok arra, hogy bármi jót is adjak Nektek. Nem tudom azt mondani, hogy a világ egy kedves és igazságos hely, mert tudom, hogy nem az. A világ gonosz és kegyetlen. És bizony sokszor én is belegabalyodok a negatív érzelmek hálójába….

Lehet, nem kellene elmondanom, de elmondom. Miért kellene hazudnom? Időnként mind darabokra hullunk, ez annyira természetes, ez annyira emberi, hogy ennél emberibbek már nem is lehetnénk. Mindenki. Én is. Egy ideje próbálom figyelni magamat, és tudjátok, mit vettem észre? Sok dologról beszélek, véleményezek, hallgatok, de Én mindig rejtve maradok. Igazából leginkább senki sem tudja, mi zajlik bennem. Gondolom, sejtitek, mihez vezet ez: robbanáshoz. És ilyenkor azt vesszük észre, hogy ott ülünk a saját kis darabjaink kellős közepén. És ez velem is megtörténik, talán sokkal többször, mint azt gondoljátok.

Mert az igazság az, hogy amíg egy probléma megoldatlan marad, addig időről időre az a seb újra felszakad. Szikla szilárdan hihetjük azt, hogy nem, ennek már vége van. Ha tényleg vége van, akkor már többször nem tud fájni. De, ha fáj és leterít, akkor még nincs vége, akkor még dolgod van vele, akkor még nem oldottad meg. Hogy mikor lesz vége? Mindennek megvan a maga ideje. Valamit nagyon sokáig cipelnünk kell magunkkal ahhoz, hogy végleg elszakítsuk. Gyilkolom a kilométereket és ontom a Lélekcseppeket, de látjátok, még így is képes vagyok elmerülni a saját habjaimban.

És mi történik ilyenkor? Sodródás.. Csak sodródom lassan, hullámról hullámra, olyan, mintha megfulladnék, harcolok az áramlat ellen, messze sodródom 

Úgy gondolom, mind jól ismerjük ezt az érzést. Sodródás.. de sajnos a negatív gondolat, csak negatív gondolatot szül. Hiába veszünk három mély lélegzetet, hiába próbáljuk elcsípni az élet napos oldalát, nem lehet. Van olyan, mikor nem. Múlt héten azt kérdeztem tőletek, vajon hányszor vagyunk képesek újjáéledni a romjainkból? Első kézből jelentem Nektek, hogy ezerszer és legalább még egyszer. Attól még ugyanúgy azt érzem, hogy az életem nem halad és nem sikerül egyről a kettőre lépnem, vagy nem tudom, konkrét helyzeteket hogyan fogok megoldani, csak nem mindegy, hogy érzem ezt. Úgy, hogy délután négykor pizsamában ülök az erkélyen és Somersbyt iszom, hátha az elálmosít egy kis délutáni alváshoz, hogy megszabaduljak a gondolatoktól, vagy úgy, hogy tudom, igenis előbb vagy utóbb, de meg fog oldódni. Nem mindegy….

Én csak azt szeretném, hogy tudjátok, az élet mindig a kegyetlenebb arcát fogja mutatni felétek. Igen, mindig. De egyedül rajtatok múlik, hogyan tovább. Dacolva az összes igazságtalanság ellen megküzdötök vele, vagy hagyjátok, hogy ledöntsön és csak sodródtok egyre messzebb, egyre távolabb…