Mikor még tele vagyunk álmokkal, vágyakkal, örökké tartó szerelmekkel.
Mikor még nincsen felelősség, de leginkább holnap sincsen. Vadul hajt a szív, lüktető ritmusa táncra hív a mindenséggel. Hiszünk az álmainkban, a szerelemben és az életben. Így utólag már csak nevetünk az akkori önmagunkon, pedig mennyivel őszintébb volt akkor minden.
Megteszünk bármit, csak a szabályokat ne kelljen követnünk. Úgy hisszük, minden fájdalom a világ fájdalma. Ha összetörik a szívünk, nem forr össze ‘soha már’. Úgy gondoljuk, tudunk mindent az életről, az érzelmekről, nem is értjük, a felnőttek miért gondolnak minket gyereknek, mikor mi annyi mindent tudunk már.
Az élet egy örökölt játék, ajándék a fények és velünk az árnyék itt minden tőlünk szép
Mikor és miért változik meg mindez? Miért váltja fel a helyét a kiábrándultság és a félelem? Mikor kezdjük el úgy érezni, hogy a világ egy félelmetes és szörnyű hely? Miért nem tudunk már hinni a sírig tartó szerelemben? Tudod, úgy, mint tizenévesen…. A szabadság nem csak eszme, hanem maga az élet, ahogy a barátság fogalma is értelmet nyer. Hagyjuk, hogy minden jó dolog eltűnjön, mert elhisszük, hogy ezt követeli a felnőtt élet.
Pedig az nem követel semmit….
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: