ÉletTenger

Minden, amit éreztem. Minden, amit tudtam….

Már napok óta készülök bejegyzésbe rendezni a gondolataimat, de egyszerűen képtelen voltam összefoglalni mindazt, amit éreztem, mindazt, amit gondoltam. Kicsit félek, hogy most sem sikerül átadnom azt az óriási gondolathalmazt, amiben töltöttem az elmúlt időszakot.

Megtámadott a múltam. Nem is támadás volt, inkább váratlanul bekopogott. Nem kérdezett és nem követett, de mindig éreztette, hogy megérkezett. Én pedig hagytam, hogy azt tegyen velem, amit csak szeretne. Mivel nem volt ellenállás, ezért nem tépett darabokra. Elém rakta a megválaszolatlan kérdéseket, én pedig passzoltam. Tudtam, ez most nem az a látogatás, ahol válaszokat kell adnom és nem is az, ahol össze kell omlanom. Azért van itt, hogy valamit előkészítsen. Így is hagytam, hogy vigye, amit vinni szeretne és elfogadtam minden újat, amit adott. Megmutatta, honnan indultam, de azt, hogy merre tartok csak én tudhatom. De mi van akkor, ha nem tudom?

Az élet tengerén hánykolódunk mind. Valamikor csak sodródunk, valamikor úszunk a part felé. Néha elveszni készülünk, vagy éppen a halál hullámain táncolunk. Jöhet pusztító vihar, ami képes elvinni mindent, mikor a sós víz keveredik a könnyekkel. Ahogy a felkelő Nap fényei tükröződnek, ahogy a leköszönő napszak ír felül mindent. Annyi érzés és élmény, amit szinte már befogadni sem lehet. Minden pillanat más, minden egyes lélegzetben benne van a változás. Hogyan is tudnánk választ adni arra a kérdésre, hogy merre tovább?

Minden egyes hullám másfelé sodor. Persze mi döntünk, hogy sodródunk vele, vagy megpróbálunk harcolni ellene. Mindenről mi hozzuk a döntéseket, de ez még nem jelenti azt, hogy tudnánk, merre tartunk. Az élet bármelyik pillanatban elénk dobhat egy nem várt lapot. Tudod, valamikor bejön, ha 19-re még lapot kérsz, máskor már jobb, ha 17-nél feladod. Nem játszhatsz le fejben minden csatát. Meg kell élni őket, mindet, az összeset. És az igazság az, hogy nem lehetünk mindig győztesek. Senki sem sérthetetlen. Igenis mindenki sebezhető. Mindenki. Akin nem látod, ő a leginkább. Nem látod rajta, mert éppen a régi sebeit próbálja begyógyítani. Nem látod rajta, mert legbelül már annyira összetört, hogy kívülről sérthetetlennek mutatkozik. Pedig attól, hogy egy csatát elvesztünk, még bármilyen háborút megnyerhetünk. De hol van az a háború? Talán, ha nem harcmezőként gondolunk az életre, nem is lesz az.

Olyan nincsen, hogy nem történik semmi sem. Történik. Minden a saját ritmusában. Elfogadni sokkal nehezebb, mint harcolni. Csendben lenni sokkal nehezebb, mint beszélni. Lefelé tartani sokkal nehezebb, mint felfelé. És talán pont ezért folyamatosan csak harcolunk, beszélünk és felfelé tartunk. Ahelyett, hogy megállnánk csendben és megélnénk mindent. Minden másodpercet és szívdobbanást. Ha nem harcolnánk az összes érzelem ellen, hanem befogadnánk. Az Életet, a hullámzó tengerrel együtt.

És valami, amitől nem tudok szabadulni már napok óta…