Micsoda férfi ez a nő…..Hogy milyen az egyedülálló nők élete a mai világban?
Kislányként mind a szőke hercegről álmodozunk és arról, hogy majd egy szép nagy kertes házban fogjuk leélni az életünket, csodálatos férjjel, gyönyörű gyerekekkel és egy kutyával. Aztán valahogy szertefoszlik ez az ábrándkép és évről évre, napról napra egyre távolabb kerülünk ettől az egész rózsaszín világtól. Ahogy a valóság arcon csap, felvesszük az élet ritmusát és inkább haladunk azzal, mint a gyermeki ideák fonalával.
A kapcsolatok jönnek majd távoznak. És egy idő után már nem is jönnek. Megteremtjük a saját kis világunkat és azon dolgozunk, hogy abban a kis világban minden a helyére kerüljön. Férfias csatákat vívunk az életben az életért. Mikor hazaérünk és lemossuk magunkról a külvilág porát, akkor sem áll meg a harc, folytatódik minden a célokért és az álmokért. Az a sok egyedül töltött óra, nap, hónap és év nem lágyít a vonásainkon, egyre inkább csak erősebbé teszi őket. És ezzel együtt minket is. Nem esünk sem kétségbe, sem pánikba, hiszen tudjuk jól, hogy történjen bármi, azt meg kell oldani. A “segítség” szó hiányzik ebből a szótárból. Kicseréljük az égőt, cipeljük a nehéz csomagokat, festünk, mázolunk szerelünk. Nem félünk az esőcseppektől és nincs olyan szélvihar, ami képes lenne megállítani. Tudjuk jól, hogy senki sincsen, aki befizeti helyettünk a számlákat vagy éppen meglep azzal, amire vágyunk. Nincsen meglepetés, nincsen vágyakozó tekintet, nincsenek szerelmes szavak. Csak a tett, a gondolatok és az önállóság.
És minél több időt töltünk ezen az úton, annál tovább maradunk rajta. Éppen ezért csodálkozunk egy-egy figyelmes gesztuson, őszinte érdeklődésen. Már annyira megszokjuk saját magunkat, hogy furcsa minden, ami más. Azt szeretnénk, hogy valaki lássa a láthatatlant, de mindent megteszünk azért, hogy még láthatatlanabb legyen. Nem beszélünk érzésekről és nem is adunk belőlük. Mert ez az egész gyengeségnek tűnik, de a mi szótárunkból ez a szó is hiányzik. A szabadság, az én, a nem adom fel, a csak azért is azonban dőlt betűvel szerepel benne. Csak járjuk az ismerősök esküvőjét és közben egyre távolabb kerülünk a sajátunktól.
Ösztönösen látjuk a hibát mindenkiben. Saját magunkban is. Büszkék vagyunk mindarra, amit felépítettünk a kis világunkban és csak tovább szövögetjük ezt a fonalat. Az idő valahogy lemorzsolta belőle a nagy kertes házat és a csodálatos férjet. Mintha legbelül már elérhetetlennek éreznénk őket. Ahogy egyre kevésbé éljük és érezzük a nőiességet. Valahogy összekeverednek azokkal a férfias jellemvonásokkal. Úgy beszélünk és úgy viselkedünk, mint a férfiak csak női testbe zárva. Egy női testbe, amit a végletekig próbálunk tökéletesíteni, hiába nem látja rajtunk kívül más.
Igyekszünk nők maradni és nem megőrülni ebben a világban.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: