Szégyen(telen)

Szégyen. Amit soha nem lenne szabad éreznünk, mégis olyan sokszor beterít minket. Hogyan törölhetjük ki a szótárunkból?

Már egészen kicsi korunktól  elkezdik belénk nevelni a szégyent. Szégyent kell éreznünk, ha valami olyat teszünk, ami nem tetszik a külvilágnak. Mi pedig nem tudunk más tenni, elhisszük. Elhisszük, hogy szégyent kell éreznünk, amiért eltörtünk valamit, eldobtuk a játékot vagy csúnyán beszéltünk. Az iskola pedig a megszégyenítés tetőfoka. “Szégyelld magad”. A vasalt fehér inges kitűnő  tanulókon kívül gyakorlatilag mindenkinek szégyellnie kellene magát.

Valahogy átbukdácsolunk ezeken a lépcsőkön, valahogy túléljük az összes ránk erőltetett szégyenérzetet. Felnövünk, de valami mégsem változik: az a szó és annak a jelentése nem tűnik el. Szégyen. Még mindig képesek vagyunk elhinni, hogy ezt kell éreznünk akkor, ha valami olyat teszünk, ami rossz érzést, nem tetszést kelt másban. Mert nagyon leegyszerűsítve, erről van szó. Pedig nem kell. Soha. Semmiért.

Eljutni odáig, hogy megtanuljunk szégyen nélkül élni nagyon nehéz. Önzőnek és felelőtlennek tűnhetünk, pedig nem erről van szó. Aki megtanul szégyen nélkül élni, az megtanulja elfogadni magát és együtt lélegezni a világgal. Külön tudja választani magát másoktól. Hisz a szabadságban. Hisz az egyén szabadságában. Elfogadja, hogy ő csak a saját életéért felelős. Tudja, hogy minden ember egy tükör. Éppen ezért, ha valakiben valami rossz érzést kelt, azért soha nem ő a felelős.

Mindenki úgy éli az életét, ahogy szeretné és a külvilág ezzel azt kezd, amit szeretne. Elfogadja, megveti, csodálja, elítéli. Teljesen mindegy. Ez már nem a Te dolgod. A Te dolgod annyi, hogy éld az életedet a saját rezgéseid szerint. Meg kell tanulnod, különben soha nem lesz saját életed. Meg kell tanulnod szégyen nélkül élni. A saját életedben nincs mit szégyellned.