Le lehet élni úgy egy életet, hogy végül csak mi magunk leszünk benne?
Gondolatban lehet, hogy már a halálunk napjáig megterveztük az életünket, a szép családi házzal, szerető férjjel, a kertben rohangáló gyerekekkel. Vagy lehet, hogy teljesen más utat választottunk magunknak, de abban a választásban is biztosak vagyunk. De mi van, ha ebből az egészből végül semmi nem lesz? Le lehet élni úgy egy életet, hogy végül csak mi magunk leszünk benne?
Lassan 5 éve, hogy mindent csak saját magammal osztok meg. Nem tulajdonítottam túl nagy jelentőséget ennek az egésznek. Az élet halad a saját ritmusában -gondoltam, én is az enyémben. De valahogy a napokban rám talált a kérdés: mi van, ha ez már mindig így lesz? Mi van, ha a magamba szívott fény örökre bent marad? 27 év, fiatal vagy még, azt mondják. Nem is érzem magam öregnek a nevetőráncok ellenére sem. De az idő nem kímél senkit, még néhány év és a ráncokból csak egyre több lesz, az arcom tükrözni fogja mindazt, amit megéltem és átéltem. Ihatom a napi több liter vizet és futhatom az eszeveszett kilométereket, de az idő eszén nem lehet túljárni. Elveszi, amit szeretne és a saját képére formálja azt.
Mert itt van most a maratoni álom, ami kitölti a lényemet, aztán lehet, egyszer lesz majd egy könyv is, már rengeteg odaillő gondolat él a fejemben. De mi lesz utána? Mi van, ha végül nem lesz Panni baba meg széles vállú sármos férj, aki Anyegin levelét szavalva kérte meg a kezemet? Sok mindent elmondhatok magamról és az életemről, de, hogy ebbe az irányba haladna? Nem, azt az egyet nem.Eltelhetnek évek, amiket csak magunkkal osztunk meg érzésről érzésre ugrálva, de mi lesz 10 év múlva? Mikor már körülöttünk mindenki családot alapított, eljártuk az összes menyasszonytáncot, rohanunk a babalátogatásokra, szüntelenül hallgatjuk a babatörténeteket és még a 3. óra után is úgy csinálunk, mintha a lelkesedésünk töretlen lenne. A Szex és New York élet, érzés és viszonyrendszer csak a filmvásznon létezik. Az életben nincsenek 30-as és 40-es egyedülálló barátnőcsokrok, akik Glamourföldön virágzanak és 20-50 között mindenki akarja őket.
Azt hiszem, én továbbra is csak egyet tehetek: nem szabad túl nagy jelentőséget tulajdonítanom ennek az egésznek. Mert, ha így tennék, elkapna a “mi lesz, ha…?” félelem. És, ha elkezdenék félni, az a fény tényleg örökre ott ragadna bent. Nem tudom, mi lesz. Tényleg és őszintén nem. Ha tudni lehetne a jövőt, akkor sem szeretném tudni. Vannak, akiknek egyedül kell élniük a nagyvilágban és vannak, akiknek be kell népesíteniük azt. Én még bármelyik táborba tartozhatok. Nem tudom, mi lesz. Tényleg és őszintén nem. Csak azt tudom, hogy október 11-én rajthoz állok, hogy az elmúlt 1 év munkájáért járó fizetést felvegyen. Aztán pedig darabokra kell szednem magam ahhoz, hogy betűk formájában összerakjam újra. Ennyit tudok és semmi mást. Nem tudom, mi lesz Panni babával és Anyegin levelével. És talán ez adja az egész izgalmát. Azok a kötelékek akkor is ott vannak, ha nem látom őket….
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: