Vannak jobb napok és rosszabb napok….
Valami eltörött, valami eltűnt, valami más. A percek óráknak tűnnek és levegőből sincs elég. Hiába nézel előre, nem látsz semmit. Se napfényt, se szivárványt, se izgalmas ködfátyolt, semmit. Helyette lassan könnyfátyol fojtogatja a jelent. Ismered az érzést?
Elfogadás. El kell fogadni a helyzetet ahhoz, hogy túllépjünk rajta. De mi van akkor, ha ez sem segít? Hiába fogadjuk el, nem történik semmi. Ott toporgunk, ugyanazon a helyen régóta, túlságosan régóta. Türelem. Mindennek megvan a maga ideje. Az életet nem lehet siettetni, minden halad a saját ritmusában. De mégis meddig? Meddig kell még türelmesen várni? Mindenért küzdeni kell. És mindig lehet többet és jobban. Hinned kell magadban és bíznod az életben. Ezeket a téziseket már jól ismerjük mind. De mi van akkor, ha nem működik? Ha ez az egész nem is igaz? #staystrong #nevergiveup, tudjuk tudjuk…..
Célok. Célok nélkül nem lehet. Igen, tudom én ezt. De mi van akkor, mikor valójában nincsenek konkrét célok? Lehet ez az egész alapja? Mert, ha van cél, akkor lesz erő, akarat, hit, türelem, mélypont, küzdelem, bukás. Akkor van minden. De hogyan lehet célokat találni tág fogalmak helyett? És tényleg kellenek?
Kétségtelenül fontos szakaszt hagytam most magam mögött. Kitűztem egy célt és gyakorlatilag megpróbáltam mindent alárendelni. A célomat elértem, a maratont teljesítettem. Volt bennem félelem, hogy utána majd csak egy űr tátong helyette. Persze kellett pár nap, míg megszépült annak a több órának az emléke, de megszépült. És a futáson belül vannak további célok. De az élet nem csak ebből áll. Eddig mindenre tudtam mondani, hogy “legalább fel tudok készülni a versenyre”. De most már nem akarom ezt mondani.
Vannak olyan emberek, akik örökre keresni fogják a helyüket. Vannak ilyenek, én is ilyen vagyok. Nem tudom azt mondani, Klaudia vagyok és pék akarok lenni, vagy szobrász esetleg gyógyszerész. És azt sem tudom mondani, minden álmom, hogy a Microsoftnál vagy a Vogue-nál dolgozzam, nincs ilyen. Van egy fogalomhalmaz, amin belül létezek. Már több dologról hittem azt, hogy az vagyok, de kiderült, hogy mégsem. Nem kerültek ki a fogalomhalmazból, mert attól még részesei az egésznek, csak nem magát az egészet jelentik. Igen, így nehéz, sokkal nehezebb. De azt hiszem, ez már személyiség kérdése. Én egy ilyen személyiséget kaptam, ezzel kell együtt élnem. Időszakok és halmazok léteznek. Valamikor, mint most is, hiába próbálnám tökéletesre retusálni az arcomat, akkor sem áradna a szememből semmi. Máskor pedig a reggeli tekintetem többet ér egy címlapnál. Időnként úgy érzem, tele vagyok ötletekkel, tervekkel, lehetőségekkel és élettel. Máskor pedig nem látok magam előtt semmit. Nem tudom, hogyan tovább. Nem tudok semmit. Csak azt, ha elmegyek futni, biztos jobb lesz. De most futás nélkül kell megoldanom és ismét fejest ugrani a halmazba.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: