A valóságot éljük.
Nevet adtunk a játékainknak, féltünk a sötétben, alig vártuk, hogy majd mi is rúzst kenhessünk a szánkra és a reggeli kakaó biztos pont volt az életünkben. Rettegtünk, mit fognak szólni a szüleink, ha véletlenül rossz jegyet kaptunk és szégyen ült ki az arcunkra, ha kiderült, hogy tetszik egy kisfiú. Aztán szépen lassan valahogy más lett minden.
A játék mi magunk vagyunk, tudjuk, hogy egy rúzst viselni baromi körülményes, a kakaóból kávé lesz és még mindig félünk a sötétben. Rettegünk, mit fog szólni a főnökünk, ha kiderül, hogy már családra vágyunk és szégyen ül ki az arcunkra, ha megtudjuk, hogy nem tetszünk annak a férfinek. Már nincs kinek szólni, hogy fáj a torkunk és a reggeli copfot is magunk készítjük el. Míg régen csak veszekedést hallottunk a pénz miatt, addig ma már tudjuk, mit jelent valójában.
A fél pár cipőnket mi is el tudjuk hagyni egy-egy mámoros éjjelen, minden nap arra vágyunk, hogy a tükrünk minket tartson a legszebbnek, de a mérget sokszor saját magunk fecskendezzük a szívünkbe. A herceg ugyanúgy lyukas zoknit hord, mint bármelyik más földi halandó és soha nem lesz olyan hosszú a hajunk, hogy azon másszon fel az erkélyre. A fél királyság helyett ránk vár az egész háztartás és ébredés után csókolózni csak a filmekben lehet. A szépség múlandó, a reggeli szépség pláne.
Egy valami azonban változatlan: Nem baj, ha kitörik a cipőnk sarka, nem baj, ha elesünk, akkor is mennünk kell tovább.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: