Hangulatokba bújva.
Az iskolában nem nagyon voltam különösen tehetséges semmiben, persze alapvetően az oktatás hibája, mert mindenki tehetséges valamiben, de nincs arra lehetőség, hogy ráleljenek, viszont most nem is ez a lényeg. Egyedül az irodalom volt az, ami közelebb állt hozzám, még megyei irodalom versenyt is nyertem egyszer. Nem tanultam meg a verselemzéseket, egyszerűen a versek és a könyvek hangulatát szerettem. Tíz évvel ezelőtt még a “hangulatember” volt a kedvenc kifejezésem azokra, akik olyanok, mint én, pedig ez nem fedi a valóságot.
Mert vagyunk mi, akik belebújunk egy-egy hangulatba. Órákig, napokig vagy akár hetekig is. Hatással vannak ránk az olvasott sorok, újra és újra gondoljuk a filmeket, ezerszer és legalább még egyszer hallgatjuk meg ugyanazt a dalt, fényképeken képzeljük el a jövőt és történhet bármi, mi ugyanabban a hangulatban maradunk. Automatikusan ugrálni kezdünk egy-egy zenére vagy éppen párás tekintettel akarjuk újra és újra. Ahogy meglátunk egy képet, összeáll az érzésvilág a fejünkben.
Mert vagyunk mi, akik belebújunk egy-egy hangulatba. Tetőtől talpig ott vagyunk benne. Másoknak kicsit olyan, mintha nem is a földön járnánk. Pedig azon járunk, csak talán kicsit másképp, hangulatokban. Az ősz már maga egy hangulat, ahogy a reggeli ködfátyol is. Hangulata van a tekinteteknek, a nyári zápornak, az összekócolt hajfürtöknek, az el nem csókolt csóknak. A hulló faleveleknek, a reggeli kávénak, az ébredező városnak, a kopogó cipősarkaknak…..
És az én hangulatom, ami már napok óta tart.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: