Búcsúzni jöttem

Ha valamit mesterien próbálsz elnyomni, az mesterien fog felszakadni egyszer.

De mikor fogsz már kiborulni? kérdezgettem magamtól néhány hónappal ezelőtt. Hát most. De erre csak azt tudom mondani: végre.

Mert az igazság az, hogy megpróbálhatunk elbújni a világ elől, ez a mi döntésünk, de minél tovább maradunk rejtve, annál szívbemarkolóbb lesz visszatérni. Ahol érzelmek vannak, ott van fájdalom és mélypont és van repülés és örömtánc. Ahol érzelmek vannak, ott minden van. De egy tánc sem tarthat örökké. Mikor az utolsó lépések már szétszakítanak, akkor kell őszintének lenni és kimondani a kimondhatatlant: Vége van.

Búcsúzni jöttem. Ez a mondat költözött belém tegnap este. A semmiből érkezett. Teljesen más gondolataim voltak és teljesen más problémakör kezdett húzni magával egy kisebb  kézzel tapintható káoszban. Fizikai fáradtságot és mentális töltöttséget kellett volna éreznem, de nem éreztem leginkább semmit. A dolgok kezdtek kicsúszni a kezeim közül. Töltöttem a bort és a vörös rúzshoz nyúltam. Csak járkáltam a pohárral a kezemben és rájöttem, nem emlékszem, mikor hagytam, hogy semmi mást ne csináljak, csak gondolkodjak és érezzek. Most megtörtént és éreztem, hogy valami közeleg.

Nem szerettem sok embert az életemben. Szám szerint hármat. De, akiket szerettem, azokat nagyon és őrülten. Lehet, ők ezt nem érezték ennyire, de én igen. És ez most rólam szól. Leginkább akkor döbbentem rá erre, mikor már nem voltak mellettem. Mikor nem egy darab szakad ki belőled, hanem minden. A szakítás mindig pokol tornácára küld, nem csak engem, mindenkit. De ez most rólam szól. Mindig azt vallottam, hogy nem szabad úgy kilépni egy kapcsolatból, hogy nem mondasz el mindent, ami benned van, mindent, amit érzel. Akár válaszok nélkül is, de ki kell mondani. Ha nem megy személyesen, akkor le kell írni egy füzetbe. Minden egyes róla szóló gondolatcsokrot bele kell írni addig, amíg már nem érzed szükségét. Lehet, már majdnem 5 éve nincsen párkapcsolatom, de az elmúlt évben mégis volt valami. Mert a futásra úgy tekintettem, mint egy szerelemre. Benne volt minden gondolatom és érzésem.

Mert az igazság az, hogy megpróbálhatunk elbújni a világ elől, ez a mi döntésünk, de minél tovább maradunk rejtve, annál szívbemarkolóbb lesz visszatérni.

Szakítani tudni kell… Nekem is tudnom kell. A szerelmes számok helyett a maratoni playlistet játszottam le és azon belül azokat a számokat, amelyek annyi mindent jelentenek. És ott, azon a kedd estén végre hangosan feltört belőlem minden.

Ha valamit mesterien próbálsz elnyomni, az mesterien fog felszakadni egyszer.

Előjött minden érzésem az elmúlt egy évből. Minden mélypont és minden örömtánc. Visszatért az összes maratoni emlék, végre elöntött a büszkeség. A szöveggel együtt hangosan kimondtam azokat a gondolatokat, amiket egy-egy edzésen magamban mondogattam. A poharat újra töltöttem és újra kiittam, a rúzst leáztattam az arcomról. Vége van.

Nem Te választod a szenvedélyt, a szenvedély választ Téged. És ott, azon a kedd éjjelen kimondtam azt, amit eddig nem mertem: én elmenekültem az élet elől. Mert az élet helyett kaptam egy rendszert. Bármennyire nem szeretem a rendszert, nélküle elveszem. Mert a rendszer az, ami képes felhúzni, ha lent vagyok és képes lehúzni, ha fent. De már kezd megszűnni a hullámvasút, már nincs szükségem arra, hogy meneküljek. És már a többi menekülő embert sem akarom magam köré. Ők még benne vannak és mást választanak az élet helyett. De az élet is maga egy szenvedély, nekem már ez lesz a szenvedélyem. Ez nem azt jelenti, hogy feladom, nem adom fel. “A harcos nem attól harcos, hogy feladja, amit szeret, hanem szereti azt, amit csinál”

Búcsúzni jöttem. Ez nem azt jelenti, hogy nem leszel az életem része. Az életem része maradsz és a jelenemé. De már nem szerelemmel gondolok rád, hanem szeretettel. A szerelem szenvedély, megszállottság. A szeretet ennél sokkal mélyebb és őszintébb. A szeretet már látja a hibákat, a szeretet nem akar mindenáron. A szerelem mindent akar és azonnal, a szeretet képes várni, türelemmel. A szerelem áthágja a szabályokat, a szeretet képes a tiszteletre. Búcsúzni jöttem. Ez nem azt jelenti, hogy nem leszel az életem része. Az életem része maradsz. De már nem szerelemmel gondolok rád, hanem szeretettel.  

– És utána, mintha az a két óra meg sem történt volna, mosolyogva folytattam tovább azt, amit eredetileg elkezdtem – Igen, ez most lehet, személyesebb és igen, ez lehet őszintébb. De ez maga az élet lényege: személyes és őszinte…