Szeretlek. De magamat jobban.
Az ego szükséges és nélkülözhetetlen. De vajon hol húzódik az egészséges és élhető határ, meddig hagyjuk szabadon lélegezni?
Azok az én-védő mechanizmusok. Nem is vagyunk tudatában, mennyire átszövik a lét pillanatait, mennyire ott vannak mindenhol. Pedig ott vannak. Láthatatlanul, de annál fondorlatosabban szövögetik a szálakat. Ha az ego táncolni akar, akkor táncolni fog. De nem velünk, hanem felettünk.
Valami furcsa hangulat lengte körbe a metró egyik szerelvényét. Mindenki csak a saját rezgéseibe temetkezett, mindenki a saját világában utazott. Mégis volt, aki ránézett egy lányra. Látták a fátyolos tekintetet, szinte hallani lehetett az elfojtott sóhajokat. Biztosan összetört a szíve, gondolták. Pedig az a szív nem volt darabokban, az egyben volt és van még most is. “Nem, én mégsem változom. Vannak dolgok, melyek sosem változnak. Ez is egy ilyen dolog. Évek telhetnek el, de nem változhat meg minden. Ha valahol nem kaphatok főszerepet, az nem az én darabom. Abban a toronyban rajtam kívül nem lehet helye másnak.” Várta, mikor fog az első könnycsepp legördülni az arcán. És akkor rájött, hogy van, ami mégis változik. Nyilvánosan soha nem gördülnek a könnyek, nyilvánosan minden rejtve marad. De most végre ennek vége és képes fekete festékkel maszatolt arccal a világ elé állni.
Szeretlek, de magamat jobban. A mondat, ami perceken keresztül utazott vele. Nem mellette ült, hanem benne. És nem szerelemre gondolt, hanem másfajta érzelemre, de a jelentése ugyanaz. Nem tehet olyat, ami benne rossz érzést kelt. Mert ez nem másról szól, hanem róla. És, ha szereti magát, miért tenne tudatosan rosszat? Szeretlek, de magamat jobban.
Mert a dolgok mégsem változnak. Az az arc nem maszatolódik el, ha ott vannak mások és az az ego még mindig táncolni akar.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: