Nyílj ki

De az érzelmek nem parancsszóra nyílnak. 

Mert ott vagy Te meg a falak, ott vagy Te meg az életed. Mert ott vagy Te, akit falakkal védesz és ott van az életed, amit falakkal védesz. Nem tudsz érzelmeket kiejteni a szádon, nem tudsz érinteni az ujjaiddal. Ha egy kis rés keletkezik a falakon, kikerekedett szemmel bámulsz magad elé, majd menekülni kezdesz. Ha valaki nem azt adja, amit szeretnél, kisétálsz az ajtón. Az erőt keresed mindenkiben, hiszen erő kell ahhoz, hogy visszarántson.

Nyílj már meg, csak egy kicsit, kérlek! És Te nem érted, ez már megint mit akar. Engedj már közelebb magadhoz! És Te nem érted, miért kell megint ezt mondani. Addig mondogatják, amíg ki nem sétálsz azon az ajtón. Mintha valami kisállat lennél, aki azt csinálja, amit mondanak neki és szégyenkezned kell, amiért mégsem teszed. Mintha ez az egész parancsszavakra működne. “Nyílj ki, engedj közelebb, legyél kedvesebb” és már benne is vagy a másikban és már benne is vagy a másik életében. 

Elültethetsz egy virágot a kezdeti hévvel és szenvedéllyel, de, ha nem figyelsz rá és nem gondozod, elpusztul. Ha nem figyelsz rá kellő türelemmel és szeretettel, akkor soha nem fog kinyílni, nem lesz új hajtás és nem lesz illatozó virágkehely. Nem tudsz belefeledkezni a szépségébe, ami pont attól olyan elbűvölő, hogy a Te türelmed és szereteted benne van. Nem tudod várni a holnapot, hogy legyen még több hajtás és még több virágszirom.  Mondogathatod neki, hogy nyílj már ki, nyílj már ki, de parancsra nem fog.