Foszlány az életből, fiktív párbeszéd a szeretetről valódi köntösben.
– Akkor taníts meg rá! Taníts meg szeretni! Mert én nem tudom, hogyan kell.
Ordította, de a következő pillanatban már szólni sem tudott, elfogyott az összes levegő, elfogytak a szavak, kiürült a szíve. Nem, most nem csapódott az ajtó és nem csapódott több indulat, a beismerés fájdalma betöltötte a szobát. A gyilkos csend fojtogatta, az őszinteség pedig mardosta a lelkét.
– Én azt hittem, jól csinálom. Én azt hittem, ezt így kell. De most mégis összezavarodtam. Teljesen. És egészen. Néha azt érzem, ez már túl sok, már túl sok a szeretetem, akkor félni kezdek. Félni és reszketni. Máskor pedig azt, hogy ez még így sem elég. Még így sem elég jó, még így sem vagyok elég Neked. És akkor dühös leszek. Dühös és csalódott. Lehet, a szeretet nem való mindenkinek. Lehet, nekem sem…
Nem értette, a fiú miért nem szólal már meg. Ő itt percek óta csak facsarja magát, próbál kipréselni minden olyan dolgot, amit soha, amit még senkinek, amit még magának sem. És mit kap cserébe? Csak csendet. Igen, ez lehet nem való mindenkinek. Lehet, neki sem… Úgy döntött, ő is a némaságot választja inkább és ahelyett, hogy bármi egyebet is mondana, kisétál azon az ajtón. Pontosan úgy, ahogy érkezett hónapokkal ezelőtt, váratlanul és hirtelen, a beismerés pokoli kínját cipelve magával búcsúzóul. Egyenes háttal és felemelt fejjel közelített az ajtó felé, de a léptei mégis gyengék voltak. Tudta, hogy minden egyes lépés távolabb sodorja attól, amire úgy vágyik: hogy megtanuljon szeretni, hogy megszabaduljon végre a múlt görcseitől. De igen, ez lehet, nem való mindenkinek. Lehet, neki sem.
Egy határozott férfi hang zárta be ajtót, de nem mögötte, hanem előtte.
– Nem, valóban nem csinálod jól. De hidd el, ezt senki sem csinálja jól. Mert ezt nem lehet jól csinálni. De rosszul sem. Nem lehet valakit jól szeretni meg rosszul szeretni. Csak szeretni lehet. A szeretet nem lehet túl sok, ahogy túl kevés sem. Hiába ordítod, hogy tanítsalak meg rá, nem tudlak. Nem tudlak megtanítani valamire, amit már Te is tudsz. Te saját magadat érzed néha soknak, néha kevésnek, tőlem függetlenül. Nem tudlak megtanítani valamire, amit már Te is tudsz. De helyette megmutatom, Téged hogyan lehet szeretni és akkor már nem leszel sem sok, sem kevés saját magadnak.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: