Az igaziról

Lehet, tényleg nem létezik?

“Egy napon felébredtem… és mosolyogtam. Már nem fájt semmi. És egyszerre értettem, hogy nincsen igazi. Sem a földön, sem az égben. Nincs ő sehol, az a bizonyos. Csak emberek vannak, s minden emberben van egy szemernyi az igaziból, s egyikben sincs meg az, amit a másiktól várunk, remélünk. Nincs teljes ember, és nincs az a bizonyos, az az egyetlen, az a csodálatos, boldogító és egyedülvaló. Csak emberek vannak, s egy emberben minden benne van, salak és sugár, minden.” /Márai Sándor: Az igazi/

Tavaly már feltettem a kérdést, Hol a nagy Ő? Így, egy évvel, egy tucat nemrandival és ágyban töltött vasárnappal később sem tudok igazán válaszolni rá. De ez az idézet és vele együtt a könyv ismét gondolkodni hívott a témával kapcsolatban. Lehet, hogy ez a fogalom és ez az idea tényleg nem létezik? 

Én valahogy mindig hittem a tökéletesben és azt akartam, hogy engem is annak lássanak. Hiába nem vagyok az, valaki lásson annak. És igen, voltak olyanok, akik azt mondták, tökéletes vagyok. De a szépség múlandó… Én nem találkoztam még tökéletessel, mindig volt olyan tulajdonság, ami nem tetszett és mindig lesz olyan. Én tudom forgatni a szemeimet egy nem tetsző kifejezésen és szavakon, egy nem tetsző ruhadarabon, egy nem tetsző gesztuson. Igazából bármin… Emberek vannak, személyiséggel, tulajdonságokkal, érzelmi készlettel, gesztusokkal, stílussal, külsővel. 

Nincs olyan, hogy tökéletes, de olyan van, hogy számomra megfelelő. A mondat, amit mostanában hallok. Megfelelő.. Meg nincs igazi… Meg emberek vannak… És szeretet van. Tehát nem vagyok tökéletes, de a személyiségem, tulajdonságaim, érzelmi készletem, gesztusaim, stílusom, külsőm megfelelő – valami jobban, valami kevésbé, így áll össze az egyensúly -, ezekért lehet szeretni engem, az embert. Mert az igazi és a köré font ideák, elvárt dolgok, ábrándképek egyszer csak kidurrannak, elszállnak, elfáradnak, de a szeretet az viszont képes tovább élni.