De miért vagyunk féltékenyek a múltra?

Mert  mi be akarunk menni azon a bizonyos hetedik ajtón.

“Amiről nem tudsz, az nem fáj.” Sok dologban ezt az elvet vallom, nem hiába mondják, hogy boldogok a tudatlanok. De akkor mégis miért akarunk tudni mindent? De, ami még fontosabb, miért támad rossz érzésünk bármivel kapcsolatban, ami már csak a múlt részeként él tovább?

Most ne próbálj meg úgy tenni, mint, akit nem érint a dolog. Érint. Akkor is, ha letagadod. Akkor is, ha elfojtod. Mert hiába tiltakozol ellene, egy idő után csak azt veszed észre, hogy zöld szemmel jársz a világban. Mindenkiben él egy kis zöld szemű darab, ez természetes. Annyi inger és változás vesz körül minket, hogy ha csak másodpercekre is, de felmerül a “Mi van,ha?” kérdés. De a “Mi volt?” annyira nem állja meg a helyét, mégis annyira stabilan tud ott állni a fejekben. És elkezdünk belépkedni azokon a lezárt, titkos ajtókon…

Mert lezárt. Mert titkos. Mert nem a miénk. És nem is kell kinyitni, megfejteni, közössé tenni. Nekünk is vannak lezárt, titkos ajtók az életünkben, folyosók, kamrák. Mi sem akarjuk kinyitni, nem akarjuk, hogy megfejtsék, sem azt, hogy közös legyen. Nem lehet közös a múltad valakivel, aki nem szerepel benne. Az alaptulajdonságok adottak, nem változnak. De egy csomó minden van, ami változik és változhat. Minden ember mást és mást vált ki belőlünk, változnak a helyzetek, a szituációk, az érzelmi töltetek, a reakciók. Nem lehet összehasonlítani a múltat a jelennel. Nem hasonlíthatod össze magadat bárki mással. 

Kellenek azok a titkos ajtók. Kellenek, ha lezártak. Ha pedig még nem őrzi őket lakat, akkor azon belépni sem tudsz, mert automatikusan ott leszel benne, más múltjában. Ezt pedig úgysem akarhatod… De hogyan lehet az, hogy ne akarj kalandozni a lezárt ajtók irányába? Bizalom. Ha ez nem megy, az élet sem fog menni.