Hány szerelmet bír még el a rakpart?

Mennyi idegen lakásba kell még belépnem? Hányszor fog még megremegni a lábam? Hányszor fogok még várni arra,”szeretlek”? Hányszor leszek még szerelmes? Vajon mennyi lesz még?

A nappal éjszakára váltott és vele együtt az arcomat is egyre több festék lepte el, közben a cigarettafüst szépen lassan behálózta a teret. A láthatatlan füstfelhő életre keltette az emlékeket. Mozdulatlanul ültem, csak az óriás pillák rebegését lehetett hallani. Egyetlen egy kérdés járt a fejemben: Vajon mennyi lesz még? 

Pedig én szerencsés vagyok. Mert én szerencsés vagyok. De én szerencsés vagyok. És én szerencsés vagyok. Annyi mindent kaptam már. Egy tengert meg lehetne tölteni a hallott kedves szavakkal, tüzet lehetne gyújtani a sok vágyakozó pillantással. Gesztusok, érintések, tárgyak, érzelmek. Annyi mindent kaptam már. Vajon mennyi lesz még?

Hány italt kell még elfogadnom és mennyi kávét  meginni? Hány vodkaszódát kell magamba tölteni és mennyi vacsorát megköszönni? Hányszor kell még tökéletesen kilibbennem az ajtón és mennyi válaszra sem méltatott üzenet lesz? Hányszor kell még elmondanom a nevemet és mennyi óra fog eltelni készülődéssel? Hányszor kell még meghallgatnom, hogy egy ilyen szép nő nem lehet egyedül és mennyi őszintének tűnő csend lesz? Hányszor fogok még izgatottan hívásra várni és mennyi mozijegy és kézfogás fog landolni még a kukában? Mennyi autó fog várni még rám a ház előtt? Hány olyan ember lesz még, aki a sokadik nem után sem adja fel? Mennyi lesz még, aki úgy gondolja, nagyon tudna szeretni engem? Mennyi idegen lakásba kell még belépnem? Hányszor fog még megremegni a lábam? Hányszor fogom még úgy gondolni, soha többet? Mennyi éjszaka lesz még, mikor a könnyeimmel takarózom? Hányszor fog még összetörni a szívem? És hány ember szívét töröm még össze? Hányszor fogok még várni arra, “szeretlek”? Hányszor leszek még szerelmes? Vajon mennyi lesz még?

Vajon mennyi lesz még addig, amíg valaki azt nem mondja, én vagyok számára az igazi és erre én azt felelem, nekem pedig Te.