Nincs holnap. Mondtuk régen, és tényleg nem volt. Égig emeltük a poharakat és hirdettük a szónoklatot. Mi voltunk azok, az élet mostohái, akik kötődés nélkül éltek.
Valamelyik nap kezembe került egy CD és rajta az Elbocsátó szép üzenet. Már a sokadik búcsúbuli volt az és a sokadik éjszaka. Már a sokadik búcsúbuli, mielőtt ő Ibiza felé vette az irányt és a sokadik éjszaka, amit én alvás nélkül töltöttem. Nem tehettem mást, elmerültem a múlt emlékeiben.
Így éltünk mi, az élet mostohái, kötődések nélkül, szabadon. Ott voltunk minden pillanatban és nem adtunk magunkból semmit. Nyomot hagytunk magunk után, melyeken szó nélkül átsétáltunk. Az illatunk és a nevetésünk ott volt mindenhol. Vágyakat hajszoltunk még akkor is, ha érzésekre vágytunk. Besétáltunk életekbe majd kiléptünk onnan. Bármennyire is fájt a másnap, nem bántunk meg semmit. Soha. És azóta sem bánjuk.
Mostohák voltunk, mert nem voltunk senkié. És nem is akartunk senkié lenni. Azóta sem bánunk semmit, de már nem akarunk mostohák lenni. Már nem akarunk kötődések nélkül élni. Már köteléket akarunk magunk köré. Köteléket akarunk magunk köré, hogy belekapaszkodjunk, ha éppen elesni készülünk. Hogy kiutat mutasson, mikor elveszni látszunk. Hogy visszahúzzon, mikor menekülni akarunk. Levetni mindent, ami mostohává tett minket és meztelenül magunkra ölteni a biztonságot. Tudni akarjuk mi lesz holnap és azt is, holnapután.
A CD-t visszatettem a helyére és elkezdtem levetni magamról a mostoha jelmezt.
De még mindig nem vagyok teljesen meztelen.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: