Van olyan ember, aki jól érzi magát a munkahelyén? És olyan ember, aki egyébként boldog? Vagy ők nem tömegközlekedéssel járnak?
Egyre inkább ellenérzést vált ki belőlem a tömegközlekedés – pedig még beláthatatlan ideig lesz benne részem – a rajtuk/velük utazó emberek miatt.
Szinte már fizikai fájdalmaim vannak egy-egy reggel vagy délután után. Ahogy csukódik az ajtó és a kis, 2-3 főből álló csoport már mondja is egymásnak: “Hát azért én az XY viselkedésén kiakadtam” vagy az “YX-re nem lehet rábízni semmit és mindig nekem kell dolgoznom helyette is” és hasonló mondatok. A kis csoport bólogat, felhúzott szemöldökkel és habzó szájjal ócsárolják XY-t és YX-t. Majd másnap -gondolom- mosolyogva köszöntik a tegnap még csúnya jelzőkkel ellátott embereket. Szörnyű.
Ahogy az is, mikor nem kimondva, csak sejtetve teszik mindezt: “nekem kell helyettesítenem a Katikát, pedig, mikor felvettek úgy tudtam, nekem a Marikát kell, de a Katikát is, mert hát tudod, a főnök bizalmas elmondta, hogy nem bízik a Juliban.” “Óh, ez így még rosszabb, de hát sejtettük, hogy a Juli….” Én pedig csak ülök és nem tudom eldönteni, hogy dicsérjem meg ezt nőt, hiszen neki Marikát és Katikát is helyettesítenie kell, mert hát ugye a Juli…. vagy inkább tovább fohászkodjak az égiek felé, hogy nagyon sok pénzem legyen és soha többet ne kelljen tömegközlekedéssel tartanom reggel 7-kor a munkahelyem felé. Rövid átgondolás után, az utóbbit teszem.
Szeretem az aluljáróban napszemüvegben lévőket és a “haladjunk már” kiáltókat. Szeretem azokat, akiknek soha semmi sem jó, és azokat is, akik csúnyán beszélnek a gyerekükkel megalázva ezzel mindenki előtt. Szeretem még a Magyarország-szitkozódókat és a telefonba ordibálókat. És szeretek mindenkit, aki érzelemmentes arccal utazik.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: