Mit tesz minket azzá, amik vagyunk?

A kérdés, amin talán még soha nem gondolkoztunk el, pedig a válasz sok zárt ajtó nyitja lehetne.

Mi tesz minket azzá, amik vagyunk? A múlt? A jelen? A tulajdonságaink? A személyiségünk? A céljaink? A vágyaink? A tetteink? Egyik sem? Vagy éppen az összes?

A múltunk a saját lenyomatunk. Minden rezdülésünk benne van. Az összes lélekcseppünk, a szívünk darabjai. Minden, amit jelentettünk akkor. De minden egyes eltelt másodperc már a múlt részét képezi. Akkor ez lehet az, ami meghatározna minket? Minden, ami elmúlik? Nem lehet. Hiszen mi még nem múltunk el. Akkor a jelen? De ez is pontosan annyira megfoghatatlan, mint a múlt. Ami most a jelen, az a következő pillanatban már a múlt martaléka lesz.

A vágyaink és a céljaink  jelentenének bennünket? De a legtöbb ember nem is tudja meghatározni, mit szeretne. Akkor velük mi lesz? Ők nem jelentenek semmit? A személyiségünk… Hiszen úgy viselkedünk, amilyenek vagyunk. De minden esetben? Ez nem más, mint utópia. A társadalom írott és íratlan szabályai nem engedik meg, hogy mindig, minden pillanatban a személyiségünk életre keljen. Akkor az elfojtás lenne a megoldás a kérdésre? Nem lehet.

Mikor elkezdtem írni, még nem tudtam, mi is lesz a válaszom a kérdésre. De, ahogy jött egyik mondat a másik után, ráleltem. A halál. Halálunk után mi marad utánunk? Az életünk, ami számunkra már elmúlt, már nem létezik, de mások számára megmarad. Minden, amit jelentettünk. Hiszen minden mi vagyunk.

A hajad színe, amit megváltoztathatsz bármikor, a változás is Te magad vagy. A hangod, a mosolyod, a rúzsod. A haragod, az irigységed, a küzdelmed, a beletörődésed. Ott vagy minden egyes sóhajban, minden érintésben. Ott ébredsz minden napfelkeltében. Benned élnek az illatok, a hangok. Ahogy fogod a csészét reggelente, ahogy átadod magad a szenvedélynek. Minden könny és minden kacaj.

Minden, ami Te vagy, hiszen a minden Te vagy.