Búcsú

De mikor fogsz már kiborulni?

Vége van. Már megint vége. Már megint itt vagyok a változásban. Nem kértem, nem, egyáltalán nem, de megkaptam. Egy korszak megint lezárult, mire megszoktam, vége lett.

Kezdhetem megint becsomagolni az életemet. Hogyan fogjak hozzá? Fogalmam sincs. De, ha kirúzsozom a számat, biztos könnyebb lesz. És azt az új púdert is ki kellene próbálni. És közben csak szól egy hang a fejemben, úgy csilingel, mint egy 5 éves kislány hangja, de mégis olyan Klausan: De mikor fogsz már kiborulni? De nem, nem fogok, nem azért, mert nem akarok, ez nem választás kérdése, egyszerűen nem érzem szükségét. Hisztizzek? Most mivel lesz jobb? Semmivel. Akkor meg miért tegyem. Miért fussak felesleges köröket, még ezernyi dolgom van. Szemét. Mindenhol csak szemét és én ezekkel éltem együtt. Nem. Nem kell. Egyik sem kell. Ki akarok dobni mindent, ami felesleges. Nem cipelek  ajándékba kapott papírtasakokat és nem kell egy teamécses sem. Én ezeket már nem akarom meggyújtani. Azokat itt gyújtottam meg vagy nem, de azok ennek a lakásnak az emlékei. Ide vettem. Vagy kaptam őket. Mert tudta, hogy szeretem a lilát, befogta a szememet és úgy vezetett be a hálószobába. Az asztalon lila mécsesek és az asztal közepén lila virág. De annak már vége van, ahogy ennek is vége van. És 8 év után a kukában landol a blokkra írt szerelmes levél is.  Valahogy ez a papír eddig mindig jött velem. 19 évesen gondoltam egyet, hogy én Siófokon akarom tölteni a nyarat és szórakozóhelyen akarok dolgozni. Aki keres, talál. És mentem és ott voltam. Az egyik legfelkapottabb szórakozóhelyen a sétányon. Persze, jöttek a hódolok és a részeg szerelmesek és egyik éjjel ezt a cetlit írták nekem. Ő volt az egyetlen, akivel utána beszélgettem. Aki megvárt zárásig és még együtt sétáltunk reggel. Aki utána ajándékkal tért vissza a nyaralásból és, aki zárásra levezetett, hogy lásson, majd utána indult is vissza dolgozni. Aki meglepetésből állított be egy csokor rózsával, én pedig elküldtem…. És költözött volna oda, ahol én vagyok. És jött jövő nyáron is. És még évekkel később, utána is látni akart…..Minél kevesebb emléket akarok magammal vinni. Mert lesznek újak, mert nem akarok emlékeket. Vége van. Pakolom a ruhákat. Az a sok színes rövid szoknya, az a sok egyberészes ruha, 50 táska, 30 cipő, kész kozmetika… Nő vagyok. B…m…. Nő vagyok. Bármennyire igyekszem férfiként viselkedni, nem vagyok az. És a francba is, nem is kell annak lennem. De mikor fogsz már kiborulni? Nem fogok. Mert az egyedül töltött évek megedzik az embert, nem borul ki, csak teszi a dolgát. És lehet, visszajöhetek ide hamarosan. De már nem akarok. Bármennyire is szerettem itt lakni. Nem akarok. Most csomagolom össze az életemet, hát hogy hozhatnám ide vissza? Ahonnan egyszer elmegyek, oda nem akarok visszatérni újra. Nem volt ez mindig így. Hányszor táncoltam vissza… De pont ezért nem akarok többet. Akkor, ott, azon a tavaszi éjszakán, mikor zokogva pakoltam össze és hívtam taxit, akkor kellett volna, hogy vége legyen. És írtam a búcsúlevelet és a búcsúsmst és vártam, hogy hazajöjjön, miközben én a könnyeimtől nem látva pakolok. Nem jött. A taxis segített kipakolni a cuccimat, letette a ház elé és én az éjszaka közepén hordtam fel a harmadik emeletre egyedül, mind a 100 lépcsőn. Persze még szerencse, hogy volt egy lakás is, amit béreltem. Akkor kellett volna, hogy vége legyen, de nem lett. Mert gyenge voltam. És hagytam, hogy bántsanak. Szavakkal. Tettekkel. Hagytam. De pont ezért nem hagyom és nem hagyok semmit már. Már a randi szó hallatán is kétségbeesek, mert félek, hogy akkor ott már elvárások lesznek és egy csomó kellemetlen helyzet. Ő már azt hiszi, hogy én akarok bármit is, azért, mert találkozom vele. Hiszen az eszembe sem jut, hogy akarhatnék bármit is…. De az az SZ betűs szó már többet jelent nekem bármi másnál.

Sz, mint szabadság.

De mikor fogsz már kiborulni? Még mindig nem. Inkább igazítok a rúzsomon. Szemét, még mindig az a rengeteg szemét. Az ember nem is tudja, mennyi szeméttel él együtt. Talán ezért történik mindez. Hogy végre rendet tegyek. Ahogy körülnézek a káosz egyre nagyobb körülöttem. Ekkor belém mar az érzés, én is egy kész káosz vagyok. Mit tudok felmutatni? Igazából nem sokat. Lehet, ott a két diploma és lehet ott van, hogy érettségi óta egyedül tartom el magamat, mert az az Sz betűs szó már akkor is bennem tombolt. De felmutatni túl sokat mégsem tudok. Nem lett vezető beosztásom, középvezető sem és nincs az ujjamon karikagyűrű sem. Nincs lakás, se autó, sőt, még jogosítványom sem, pedig elkezdtem. Mit tudok felmutatni? Nem sokat. Talán pont ezért szerettem bele abba a 42 kilométerbe. Hogy legyen valami, amit mégis felmutathatok… De mikor fogsz már kiborulni? Valahogy még mindig nem megy…. Pedig már fáradok, nem látom a végét, nem tudom, mit hova kellene. Majd reggel folytatom. És folytatom. Az utolsó éjjel után az utolsó séta felfelé a kis utcán. Óh, hogy akartam én kis meredek utcácskában lakni. De már nem viccelődünk azzal többet, hogy rózsadombi lány vagyok, mert már nem leszek. Az utolsó kávé az erkélyen. Az erkély, ami látott megannyi tiltott és titkos dolgot, látott szenvedélyt és haragot. A tavaly nyári estéket itt töltöttem, rosé, cigaretta és a napzáró gondolatok. Az a cigaretta…. Ott hever egy dobozzal az asztalon. Nem az enyém, – ezüst Marlboro, soha nem szívtam ezüst Marlborot, az túl gyenge volt már nekem – csak valaki nálam felejtette, de így 11 hónap után egyre többet jut eszembe. Beszívni és kifújni a füstöt. De nem lehet… Akkor mi lesz azzal a 42 kilométernyi szerelemmel?

De mikor fogsz már kiborulni? Nem fogok. Hányszor költöztem már? Igazából már nem tudom, de mindig én akartam, kivéve akkor ott, azon a tavaszi éjjelen. Meg most. Most sem én akartam. De, ha így alakult hát mégis mit tehetek? 1 év. Ennyi jutott nekem itt. Mennem kell. Indulnom kell. 2 bőrönd, 2 sporttáska, 1 hátizsák, 10 szatyor, 7 nagy zsák. Hát ennyi lenne az életem. Ami most arra vár, hogy máshol telepedjen le. Bezárom az ajtót és kitörlöm az emlékeket. És teszem ezt a legnagyobb természetességgel.Változás. Én és a változás elválaszthatatlanok vagyunk. Változnak a hajszínek, a lakcímek, a körülöttem lévő emberek, a szenvedélyek, a kedvencek. Változik minden. Nincs olyan, hogy állandó és nincs olyan, hogy örökké. Tudom, hogy nem ok nélkül történik. Jelentősége van. Így kell történnie.

Vége van.