Az elutasítások ott vannak a mindennapokban akár kimondva, akár kimondatlanul. És méregként áradnak szét a testben.
Ahogy nyújtózkodok felfelé, roppannak a gerincoszlop körüli csigolyák. Így van ez már hónapok óta minden nap. Ahogy próbálok minél magasabbra nyúlni, mindig újra és újra megroppan. A láthatatlan súlyok terhei.
Az elutasítások ott vannak a mindennapokban. Akár kimondva, akár kimondatlanul, de velünk élnek. Az enyémek kimondva, lassan felszívódó méregként áramlanak és láthatatlan, de annál érezhetőbb súlyként ülnek a vállamra. Nincs annyi Oravecz Nóra idézet, ami képes lenne elűzni őket onnan.
Van ebben az egészben egy leheletnyi gyermeki izgalom. A várakozás izgalma. Minden elutasítást egy izgalmi fázis előz meg, még akkor is, ha a végeredmény ugyanaz. A levelezőrendszer 10 percenkénti frissítése, hevesebb szívverés a kijelzőn villogó ismeretlen telefonszám láttán. Valójában kevés dolgot gyűlölök annyira, mint a várakozást. Az életünknek legalább a harmada várakozással telik el. Várni a zöld lámpára, a busz érkezésére, az étel elkészülésére, a telefon felvevésére, a kérdésre lévő válaszra, valakire, az elalvásra. Várakozni, mindig és mindenre csak várakozni.
Egész nap arra várok, hogy, mikor otthon leszek, kifésüljem a hajamat. Hogy a nap közben felgyülemlett gubancokat eltüntessem. Hogy az a fésű észrevétlenül haladjon, hogy a kezemmel is bármikor beletúrhassak. Minden reggel és minden este gubancokat bogozok. Majd nyújtózom felfelé és roppannak a csigolyák. A hajból bármikor le lehet vágni, hogy felfrissüljön. De saját magunkból nem tudunk levágni egy-egy darabot. Egy idő után rezzenéstelen arccal fogadjuk az újabb elutasítást és továbbra is csak várunk.
Az élet a legnagyobb rendező. Mi csak cameo szerepet kaphatunk ebben a filmben.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: