Az Y generáció kiáltványa

Mondd, mit akarsz te, élet?

Jöttünk és hoztuk magunkkal egy új kor hajnalát. Mi vagyunk a modern technológia gyermeki, a számítógép nemzedéke. De mégis csak ugyanazt a kérdést ismételgetjük mindig meg-megállva: mondd, mit akarsz te, élet?

Sokfélék vagyunk, sokféle életúttal, de mégis külön generációt alkotunk. Lehet, a zsenge hajnallal ébredtünk, de a bizonytalanság annál nagyobb. Ebben a modern világban egyre kevésbé tudjuk, merre is tartunk. Régen a  kapcsolatok nem a világhálón köttetek és nem zavarta meg a privát szférát egy telefonpittyegés sem. Szabad volt dohányozni bárhol, bármikor és, ha a gyárban is, de volt munka. “A te korodban már 2 gyerekem volt” halljuk sokszor a fel nem tett kérdésre a választ. Legyen nekünk is minél előbb, minél több? Hogyan? Mikor egy rossz helyre szúrt lájk képes porrá zúzni kapcsolatokat, már nem szabad semmit tenni sehol,  jönnek sorra a bank-és brókerbotrányok, nem biztos a munkahely, sarokba szorít a lakáshitel. Lehet, a zsenge hajnallal ébredtünk, de a bizonytalanság annál nagyobb.

Vannak köztünk igazi Pán Péterek (Pán Péter-szindróma: akik soha nem akarnak felnőni, gyakran még 25-30 évesen mindig a szülői házban élnek, nem kezdenek önálló életet, nem képesek felelősséget vállalni és késleltetve jelennek meg a munkaerőpiacon), akik meg sem próbálják a világ terhét a vállukra fektetni, nem foglalkoznak villanyszámlákkal, sem az irodai dress code-dal. És vannak köztünk a törtetőek. Akik életüket áldozzák azért, hogy fel és egyre fentebb. Ők tudják, mit akarnak és azt is, hogyan. Nincs nappal sem éjjel, csak a tudatos iskolaválasztás jövőképpel. Vagy azért, mert otthon ez volt a minta, vagy pontosan azért, mert érzik a generációban rejlő újat, többre vágynak, mint amit otthon kaptak. És legtöbben valahol ott vagyunk középen. A lehető legnagyobb bizonytalanságban. Hittünk a felsőoktatásban és az ideális családmodellben nagy Ő-vel és kertes házzal. A felsőoktatás csak a több milliós Diákhitelt hagyta maga után, a munkakeresés pedig az elutasítások hadát. Aztán valahogy mégis betörünk a munkaerőpiacra leginkább a muszáj vezette elv miatt. Ingben nyomkodjuk napi 8 órán át a modern technológia különböző vívmányait. Feladjuk a nagy Ő-ről szőtt tündérmesés világunkat, helyette szorgosan ápolgatjuk az online kapcsolatainkat a betondzsungel fogságában.

Az évek csak telnek, de a bizonytalanság annál nagyobb. Nem volt kötelező tanulnunk, de mi mégis megtettük és cserébe valamit vártunk. De az a nagy várás ott is maradt az egyetem falai között. A befektetett idő, pénz és energia pont annyira térül meg, hogy egy túrórudira még jusson. Akarhatnánk mi kettőt is, de a munkaerőpiacon is tudják, sokan vagyunk, lesz olyan, aki azzal az egy plusz túrórudival is beéri havonta. Így csak ugyanazt kérdezzük mindig meg-megállva: Mondd, mit akarsz te, élet? Mert mi már nem tudjuk…